Matolcsi Miklós Kulturális Egyesület

Kritikák,cikkek:

 

 

Fesztelen mustra - Feszt-ünnep, színjátszóknak

 

Az elmúlt hét vége a megye jó néhány színjátszója számára munkával, tapasztalatcserével, illetve jól megérdemelt lazítással telt, hiszen most rendezték meg a 19. Fejér Megyei Színjátszó Találkozót, vagyis a Feszt-ünnepet.

 

 

A kétnapos rendezvény a szervezőként is jegyzett A Szabadművelődés Házában volt, amely a Szín-Tér Egyesülettel közösen felelt a lebonyolításért. A találkozót elsősorban önmaguknak, a szakmának szervezik, amolyan évi rendes mustra ez, különösebb kötöttségek, díjazás nélkül - tudtam meg az egyesület titkárától, Tóth Lászlótól a darabok közötti sürgés-forgás közepette. Ilyenkor a meghívott, illetve a kiírásra jelentkező színjátszó csoportok bemutatják egymásnak aktuális produkcióikat, amelyek megtekintéséből természetesen az érdeklődő, színházbarát közönséget sem zárják ki. Az előadók számára azonban mégis a társaktól érkező visszajelzés a fontos a találkozó során, amelynek rendszerint a végén tartanak egy közös megbeszélést. Itt mindenki elmondhatja, melyik darab miért tetszett, miért nem, építő jellegű kritikával segítik egymás munkáját - mondta el Tóth László.

A Szín-Tér Egyesület már egész jelentős múlttal büszkélkedhet: 1991-ben alakult, és akkoriban összefogta azokat a csoportokat is, amelyek a rendszerváltás után elveszítették a talajt a lábuk alól. Tagjai lehetnek gyerekek, valamint felnőttek műhelyei és személyek, olyanok is, akik nem színjátszók, ám más módon - például plakáttervezéssel - támogatják az egyesület munkáját. Jelenleg több mint húsz tagot és három, A Szabadművelődés Házában működő csoportot - a Prospero Színkör, a Szabad Színház és az EZIS Színház - fog össze a szervezet. Találkozójukat tizenkilenc éve rendszeresen, évente egyszer szervezik meg, ilyenkor gyerek- és felnőttelőadások egyaránt beleférnek a programba - mesélte Tóth László, aki az anyagi lehetőségekről is szót ejtett. Nehézségek persze vannak, de az egyesület létének egyik célja éppen az, hogy nagyobb eséllyel pályázzanak támogatásokra. Emellett a csoportokat rendszeresen hívják szerepelni, és ha minden jól alakul, az előadásokért kapott pénzből tudják előteremteni például a díszlet és jelmez árát - tette hozzá a titkár, aki nem mellesleg rendezőként is jelen volt, az EZIS Színházzal készült premierre.

 

A fesztelen hangulatú szemlén fellépésre váró és a bemutatókról kiáramló színjátszók váltották egymást, közéjük kíváncsi nézők vegyültek. A szombati nap során fellépett a Szabad Színház, amely fajsúlyosabb darabot játszott Világtalanok címmel (őket egyébként legközelebb az adventi programokon lehet látni: december 4-én délután a Téli mesét adják elő a belvárosban), a Prospero Színkör szintén komoly művel, az Oidipusz királlyal készült, egy diákszínjátszókat összefogó kör, a Szín-Padka Csehovtól adott elő, az EZIS Színház pedig kétszer lépett fel; az Örkény-premier az időbeli csúszás miatt elég későre tolódott, de érdemes volt kivárni. Vasárnap mesejátékokat, beavató színházi előadást kínált a műsor, hogy minden korosztály igénye kielégülhessen, és a legkisebbek is megmutathassák magukat.

A szakmai eszmecsere pedig elősegítheti, hogy egy-egy darab még jobb legyen.

Péntek 3-ból EZIS

Az EZIS Színház ezúttal Örkény István drámáját mutatta be, Kulcskeresők címmel. A csoport régebben inkább klasszikusokat dolgozott föl, Tóth László pedig úgy gondolja, ma már Örkény István is közéjük tartozik, ezért esett választása e műre.

A társulat elődje a Péntek 3 Tejátrum volt, amely annak idején a Vasvári gimnázium diákjaiból alakult, a nevet anno a próba kezdési időpontja adta. Ma már inkább főiskolások, egyetemisták, dolgozó felnőttek a tagok.

A névváltás kis provokáció, ahogy Tóth László fogalmazott: "Juszt se" a hagyományos utat járják, de: EZIS Színház.

 

2010. november. 29. hétfő | Szerző: Bokros Judit

 

 

 

A vak hit kisemmizhet

 

Moliére Tartuffe-jét, annak is Parti Nagy Lajos által írt változatát mutatta be az EZIS színház társulata A Szabadművelődés Házában, Tóth László rendezésében.

 

Még emlékszem a Vörösmarty Színházban játszott, Moliére-féle vígjátékra, amelyben Eperjes Károly alakította zseniálisan a főszereplőt. Azon a darabon halálra kacagtam magam, nos, a Parti Nagy-féle verziónál ez elmaradt.  

Persze, itt is volt min nevetni - például a szándékosan rosszul mondott közmondásokon egy-egy laza, a mai, hétköznapi nyelven tett beszóláson, vagy a Sípos Máté alakította Tartuffe behízelgő dörgölőzésén -, de ez a változat valahogy nem nyújtott olyan felhőtlen szórakozást.

Kissé lassú tempója mellett nyomasztó légköre érzékeltette: a Tartuffe-ök még mindig ott vannak mindennapjainkban, s nagyon is kiszolgáltatottak vagyunk velük szemben tettetett ragaszkodásuk, ájtatosságuk miatt. Akárcsak Orgon (Balogh Tamás), aki itt kifejezetten egy szerencsétlen hülye benyomását kelti, aki szinte azt is hagyja, hogy feleségét (Tomsics Nóra) Tartuffe az orra előtt tegye a magáévá. Ugyanígy vak és szemellenzős Orgon anyja (Michna Boglárka, ő néha egy kicsit halk volt), ám a többiek - Marian (Kormos Adriána), Cleante (Horváth Gergely), Valér (Kóbor Balázs), Damis (Bartyik Gábor) és a legszókimondóbb Dorin, a komorna (Pereczes Nikolett) - mind az álarc mögé látnak, s finomabb, erőteljesebb utalásokkal igyekeznek felhívni Orgon figyelmét a családba furakodott képmutatóra.

Ám ez esetben hiába, aki ugyanis a kötelező happy end-et várja, annak csalódnia kell: Orgon, s általa a család ez alkalommal elbukik, kisemmizve ülnek, megválva a rajtuk lévő egy-egy színes ruhadarabtól, álmaiktól, az igazságba vetett hitüktől. A szürkében feltűnő Tartuffe pedig győzedelmesen érkezik, s kárörvendő mosollyal szedi le a Jézus-képet a falról...

 

2009. július. 10. péntek | Szerző: Bokros Judit

 

 

 

De igen - az eső sem segít

 

A Kortárs fesztiválra új bemutatóval rukkolt elő a Péntek 3 Tejátrum, amely Bereményi Géza és Cseh Tamás Antoine és Désiré című, 1978-as lemezét dolgozta föl.

 

 

A két barát története ezúttal cirkuszi játék formájában jelent meg a színen. A darab rendezőjétől, Tóth Lászlótól megtudtuk: ezt a cirkusz-fantáziát érezte a legadekvátabb megjelenítési formának, hiszen napjainkban is cirkuszban élünk, amelyben bárkit kijátszhatnak a másik ellen. Amikor kiválasztotta a művet, őt is meglepte, mennyire vevők rá a fiatalok, és mennyire ismerik a Bereményi-Cseh szövegeket, dalokat. Annak ellenére, hogy a színjátszók többsége tizen-huszonéves, elsőre értették, miről van szó. Csak a 1974-es év jelentőségét kellett kicsit jobban tudatosítani, hiszen a legtöbben akkor még nem is éltek - mondta el a rendező.

Ahhoz, hogy a néző az előadást igazán élvezni tudja, jó, ha ismeri az eredeti művet. Enélkül is lehet érteni, vagy inkább érezni a mű esszenciáját, de a dalokat, szövegeket ismerve méginkább közelebb kerülhetünk a darabhoz. A cirkuszi környezet jó ötlet volt, meghökkentő hatást váltott ki A Szabadművelődés Háza színháztermében. A díszlet középpontjában egy hintázó lány, Pereczes Nikolett alakja került, akiről később kiderült: kellemes énekhangja van. Körülötte zajlott a cselekmény, ám ő szinte végig kívül maradt, hiszen a fontos Desiré (Bartyik Gábor) és Antoine (Sipos Máté) alakja, furcsa barátsága. Őket egzecíroztatja folyton a cirkuszigazgató, akit most parancsoló és önmagából kivetkőzött mivoltában is jól formált meg Horváth Gergely. Epizódszereplőként végig a háttérben maradt Koncz Károly (gitár) és Hausenfratz Júlia, utóbbi rövid jelenetében meg is kacagtatta a közönséget. S hogy a De igen cím mire utal? Ez is a szövegből jön, és tudatosítja: beidegződéseinket, tulajdonságainkat bizony az eső sem mossa le rólunk.

 

2008. június. 04. szerda | Szerző: Bokros Judit

 

 

 

Nem fogják föl, mi történik velük

 

Egy letűnőfélben lévő kor, változó világ rajzát adja Csehov Cseresznyéskert című komédiája, amelyet a Péntek 3 Tejátrum mutatott be, ellentétes véleményeket kiváltva.

 

 

Mikor arról érdeklődtem a rendezőtől, Tóth Lászlótól, milyen fogadtatásra talált a Cseresznyéskert a bemutató után, két válasz érkezett. Egyesek úgy jöttek ki A Szabadművelődés Háza kis színházterméből, hogy soha többé Csehovot, mások viszont úgy érezték, még több ilyen előadás kellene. Én az utóbbiak táborába tartozom, és nem csak azért, mert Csehovot nézni szinte kötelező.

A Cseresznyéskert egy jelkép, a 19. századi, orosz birtokos értelmiség jelképe. Azzal, hogy helyére az elárverezés után nyaralókat terveznek építtetni egy új életforma jegyében, magát az arisztokrata életformát is halálra ítélik, idejétmúlttá nyilvánítják. A Cseresznyéskert egy letűnőfélben lévő kort szimbolizál, valaminek az elmúlását, amelyet tehetetlenül néznek azok, akiknek valaha fontos volt ez a birtok, ám tenni talán sohasem tettek érte igazán. Éppen ez az elmúlás, lemondás az, ami aktuálissá teszi a darabot, hiszen napjainkban is sokszor tétlenül nézzük értékeink elvesztését, ráadásul személyes sorsunk is mindig tartogat lezárni való szakaszt. Akár a darabban.

A nyitó színpadkép találó, a szereplőket fehér lepedő takarja, mint a régi, mellőzött bútordarabokat. Róluk a faarcú inas, Firsz húzza le egyenként a leplet, akinek stílusa engem leginkább a régi magyar filmek klasszikusa, Latabár Kálmán megformálta inasára emlékeztet. A díszlet egyszerű, csupán egy zongora, egy kanapé, néhány szék, és a fogas alkotja, amelyet maguk a szereplők rendeznek át egyszer úgy, mintha a közönség átülne a jelzésszerű szoba túloldalára. A darab hangulatára a monotónia jellemző, amelyet a folyamatos zongorajáték is erősít, az előadás mégsem unalmas, a történés a párbeszédekből bontakozik ki. Ezekből számomra az a két kijelentés adja vissza leginkább a lényeget, amelyek szerint a családtagok nem fogják föl (nem is akarják), mi történik velük, illetve egyfolytában fönnhordják az orrukat.

A fiatal szereplők többnyire jól formálják meg a jellemeket, hiteles például a közönyös, felszínes, múltba révedő Ranyevszkajaként Szigeti Anna, vagy Firsz szerepében Farkas Szilárd, Lopahinként Sipos Máté.Néhány szereplő kimaradt, amelynek oka nyilván az erős húzás, ám ennek ellenére számomra kereknek bizonyult a darab.

 

2007. június. 20. szerda | Frissítve: 2007. szeptember. 14. péntek | Szerző: Zsohár Melinda, Kovalcsik Katalin

 

 

Revübe csomagolt versek

 

Mozgalmas, hatásos előadás született József Attila töredékben maradt műveiből

 

 

Elképzelték már, milyen lenne József Attila szenvedélyes, fájdalmas lírája a revü könnyed műfajában előadva? Mint kiderült, nagyon is hatásos.

A Péntek 3 Tejátrum nemcsak elképzelte, hanem meg is valósította a kombinációt Kis Asszonyom ne sírj… címmel. A mindössze félórás előadás tavaly, a József Attila év alkalmából készült el, és a fiatal színjátszók a minap a Vörösmarty Színház kávézójában is bemutatták.

A műsort József Attila töredékben megmaradt verseiből állította össze, A Szabadművelődés Háza igazgatója, Tóth László. A színes revü rendezésében viszont Bartyik Gábor is közreműködött, a dallamos, kávéházi zenét Voga János és Szigeti Anna szerezte. Az előadás a kávézó asztalai között, a lépcsőkön és a pult előtti téren zajlott. Itt szaladt körbe az elején egy ifjú hölgy, „Íme, hát megleltem hazámat…” felkiáltással, színlapokat osztogatva. A fiatalok ezután valódi revühangulatot varázsoltak a nézők elé a párizsi mulatók bohém, gondtalan világát idézve. Mindezt úgy, hogy közben hitelesen közvetítették a költő halálosan komoly érzéseit, gondolatait.

„Két asszony, s egy se, fáj az agyvelő” , vagy „Költő szerelme szalmaláng, azért oly sebes és falánk” – csendültek föl a sorok a fiatalok kifejezetten jó énekhangján. A jelmez tökéletes volt: a lányok igazi dívaként tündököltek tollboával a nyakukban, kifestve, csillogó, flitteres ruhákban, a fiúk pedig elegáns öltönyben feszítettek. Játékukban tűz volt és szenvedély, de ha kellett, visszafogottság is. A koreográfia kidolgozottságról árulkodott, és olykor a fülledt erotikát sem nélkülözte, a szereplők teljes beleéléssel játszották szerepüket. Igazi dögös, ellenállhatatlan vadmacskák lépkedtek a korláton, simultak a hódító ifjak karjaiba, vagy adták elő a csalódott szerelmest.

Közben a költő csak ült magányosan asztalánál, majd a mozgalmas revü végét e gondolattal nyugtázta: „Mama nézd, jaj, kész ez a vers is…”

 

2006. március. 24. péntek | Szerző: Bokros Judit